Másokért élni

„Míg másoknak a könnyű is nehéz, nekünk még a nehéz is könnyebb.”

Külföldről elszármazott családok, tudós elmék és kétkezi munkások, feketék és fehérek, magányosak és jókedvűek leltek otthonra a viharsarki közösségben. Nemrégiben az ország legkülönfélébb pontjairól érkeztek „haza” családostul mindazok, akiknek a Békéscsabai Teljes Evangéliumi Gyülekezet a szellemi bölcsője. A sokak szerint olaszos temperamentumú közösség két évtizedes fennállását ünnepelte.

Andelic János és felesége, Mária Szabadkán kezdték meg szolgálatukat. Már a levegőben volt a rendszerváltás, amikor meghívást kaptak a magyarországi szolgálatra. Lelki otthonukra a békési pünkösdi gyülekezetben leltek, majd néhány vállalkozó szellemű családdal karöltve 1991-ben megalapították a Békéscsabai Teljes Evangéliumi Gyülekezetet az akkori Evangéliumi Pünkösdi Közösség berkeiben. Andelic János pásztorral az elmúlt húsz évről: tanítványozásról, örömökről, terhekről és a temperamentumos közösségről beszélgettünk.

Eleinte egy táncteremben, majd egy párt székházában voltak az összejöveteleik. Mikor mertek belevágni saját imaház építésébe?

Amikor belevágtunk, az akkori létszámunkkal nem tudtuk volna azt a terhet felvállalni, hogy imaházat építsünk – inkább a hitünkön múlt minden. Egy misszionárius, dr. Wes Weekley volt az, aki egy alkalommal felvetette a gyülekezet előtt, hogy próbáljuk elhinni: lehet saját imaházunk. Az imára és a hitünkre aztán tényleg vásárolhattunk egy épületet, és azt alakítottuk át. További, többszörös összefogással később bővült is az imaház épülete.

A kezdetben maroknyi csapat hogyan tudta elérni a városi embereket?

Az Úr Jézus azt mondta: menjetek. Az evangelizációk hitem, meggyőződésem szerint így működnek. Ha az emberek közelében vagyunk, akkor tudunk valamit elmondani és megmutatni arról, hogy kicsoda Jézus Krisztus. Válogatás nélküli módszerekkel ugyanazt az evangéliumot érthetővé és elfogadhatóvá tettük és tesszük barátok, rokonok és ismeretlenek számára. Így tértek meg, és lettek gyülekezeti tagok előbb-utóbb fiatalok, szülők, magányos emberek.

Húsz év telt el az indulás óta. Sokan, főleg házasságkötésük révén Békéscsabáról elkerülve új gyülekezeteket plántáltak, vagy már meglévőkben kezdtek szolgálni…

Az egykori és a mostani meggyőződésemből fakadó eredmények ezek, bár nem rólam szólnak. Ez a meggyőződés az, hogy Krisztus szerelmesei vagyunk, ami pozitív értelemben vett, különleges nyomás rajtunk: serkent, és nem hagy nyugodni. Az élet Krisztus; megéri élni és azt tenni érte, amit ő megmutatott. Jó tudni arról, hogy ezek az emberek magukkal vitték ezt az életszemléletet, hozzáállást. Megtanulták, hogy jó másokért élni. Ez a legnagyobb jutalom számomra, hiszen ez a szolgálat nem velem van befejező szakaszban. Húsz év után nem vége van valaminek, hanem épp ellenkezőleg. Mindez Jézus Krisztuson, a kősziklán épült.

Pásztorként milyen elv szerint vezette, vezeti a gyülekezetet? Hogyan lehet a gyülekezeti tagokat tanítványozni?

Úgy hiszem, hogy már az eső alkalommal rámutatott Isten, hogy nem emberi karhatalommal és ügyeskedéssel kell egy gyülekezetet irányítani. Ha Isten ad célkitűzést, és az embereket is hozzáadja tehetségeikkel együtt, akkor ki így, ki úgy, de ugyanazon a célon dolgozik a terv szerint; irányítás nélkül. A hozzáállás meghatározó: amit teszünk, használjon minden embernek és Krisztus legyen dicsőítve. A gyülekezet előtt is felvázoltam ezt, és a mai napig ez a mérvadó. Az a célunk, hogy elérjük az embereket; ott legyünk, ahol ők vannak; nyerjük meg őket Krisztus számára, amivel csak tudjuk. Ez aztán folytatódik a tanítással, és azzal, hogy igyekszünk megtartani őket. Hisszük, hogy aztán majd ők is tovább végzik mások felé azt a szolgálatot, amit mi elkezdtünk velük.

Az egyik gyülekezeti tag köszöntőjében úgy fogalmazott, hogy temperamentumában a békéscsabai gyülekezet leginkább egy olasz családhoz hasonlít. Hogyan lehet kezelni ezt a sokszínűséget?

Számomra a legélvezetesebb az, hogy az egész gyülekezet olyan, mint egy színes, tarka embercsoport, akik nem tesznek föl álarcot, amikor belépnek az istentiszteletre, hanem hozzák magukkal azt, amilyenek. Úgy jelennek meg, mint akik tudják: nincs mit szégyellni azon, hogy ismeretben, tudásban vagy képességeikben mit tudnak magukkal hozni. Részben azért is „olaszos” ez a közösség, mert a zaj, a mozgás, a temperamentum velejárója annak, hogy az érzelmi megnyilvánulások nincsenek elfojtva, hanem szabadjára vannak bocsátva.

A gyülekezeti családon belül van egy család, amely ön mögött állt ez alatt a húsz év alatt: felesége és három gyermeke. Nemcsak az örömökből, a terhekből is kijuthatott nekik, ami biztosan nem lehetett könnyű…

A gyülekezeti élet úgy működött, főleg a legelején, hogy mindig valaki más jutott sorra. A családunkban mégis természetes volt, hogy maximális szinten tudni kell élni másokért, és nem aggasztotta a családtagokat, hogy mi lesz velünk. Nem estünk kétségbe, de még a saját gyermekeink sem, hogy „ezt már unjuk, megint másvalaki, elég volt ebből”… Úgy vették, hogy ez olyan életforma, amit Krisztus Jézusunk bemutatott; a legjobb, amit tenni lehet: élni tudni másokért. Éppen az a jutalmunk, amikor valaki más jól jár: bátrabb, erősebb lett, megvigasztalódott, valami többre jutott. Így éltük meg. Nem volt persze könnyű, mert háttérbe szorultak a saját vágyaink, lehetőségeink, de érdekes, hogy a gyerekeink nem sírtak, hogy miért nincsen olyan ruhájuk, mint amit a gazdagabbak viselnek. Nem volt siránkozás vagy panasz, vagy hogy valami többet követelnének. Örülünk, hogy együtt meg tudtuk valósítani, hogy a háttérben vagyunk valahol, alul. Nem rátelepedve a gyülekezetre, hanem szolgai lelkülettel hordozva mindent, amit csak lehet.

Valaki úgy fogalmazott a jubileumi alkalmon, hogy azoknak, akik itt vannak a gyülekezetben, akkor is könnyebb lesz, amikor körülöttük mindenki másnak nehéz, és egyre nehezebb. Mi a kulcsa annak, hogy egy közösség ma is így tud élni?

Az egyik legfontosabb, ami belül van. Ha nincs lelki erő ahhoz, ami körülöttünk történik, akkor az, ami nehéz, duplán nehéz, és ami tragikus, még tragikusabb. Különleges isteni gondviselésben van mindenkinek része. Még egy hívőnek is rengeteg erőfeszítést kell tennie, ám ezek hatását a belső, szellemi élet szinte megduplázza. Ez teszi lehetővé, hogy elviselje a mindennapi nehézségeket. Istennel együtt nincs reménytelen. Ez azonban nem menekülést jelent valami misztikus világba, ahol nem foglalkozunk a realitással, csak lila felhőkön ücsörgünk, vagy vakon rohanunk valamilyen mennyei cél felé. Egyszerűen Isten a Szentlélek által lakozást vesz bennünk. Ez nem elméleti dolog, hanem működik, és sajnálhatja, aki ebben nem részesül. Míg másoknak a könnyű is nehéz, nekünk még a nehéz is könnyebb.

Húsz év nem jelent megállást, de mégiscsak mérföldkövet jelenthet. A gyülekezetnek milyen tervei vannak a következő húsz évre vagy akár csak a holnapi napra nézve?

Amikor az Úr Jézus körbenézett, a tömeget látva könyörületességre indult a lelke, pedig már annyit utazott, annyit ment, és annyi jót tett… Mégis, amikor meglátott egy-egy embert vagy embercsoportot, újra és újra elfeledkezett magáról. Nem mondta, hogy most álljunk meg, ebből elég volt, úgysincs értelme... Szeretett volna továbbmenni, mindig tovább és tovább még egy emberhez, még egy szükség felé. Ennek nem volt vége. Ezt élte meg Jézus, és valahogy én is így gondolkodom. Amíg lesznek emberek körülöttünk, lesznek rászorulók, megyünk annak reményében, hogy találkoznak az Úr Jézussal, és aztán elmondják másoknak is az örömhírt. (Jakus Ágnes / Élő Víz 2011/6)

 

Képek: 
Másokért élni
Másokért élni
Másokért élni
Másokért élni